Cave canem! – Tappancsnyomok a történelem tetőcserepein

A történelemkönyvek lapjain a Római Birodalom legtöbbször hódító légiók, monumentális amfiteátrumok és szigorú jogszabályok formájában jelenik meg. Ám ha a felszín alá ásunk, egy sokkal bensőségesebb világ tárul elénk. A Rex Állatsziget Kutyaverzoom kiállítása a régészet eszközeivel mutatja be, hogy az ókori Rómában a kutya nem csupán haszonállat, hanem a mindennapok nélkülözhetetlen, érzelmileg is nagyra becsült szereplője volt.

Cave canem! – A városi kutya

A birodalom városaiban a kutyatartás annyira elterjedt volt, hogy a bejáratoknál gyakran megjelent a mára szállóigévé vált figyelmeztetés: „Cave canem!”, azaz „Vigyázz, a kutya harap!” A rómaiak tudatos állattartók voltak, amit a korabeli szakírók munkái is igazolnak. Columella, az 1. század neves mezőgazdasági szerzője például már ekkor fontos tanácsokkal látta el a gazdákat, és a bolhák és kullancsok ellen keserűmandulás kezelést javasolt kutyák a szőrére. Hogy milyen tisztelet övezte a kutyákat a római császárkorban is, azt jól mutatja, hogy Ovidius, az ókori Róma egyik legnépszerűbb költőfejedelme Metamorphoses című művében név szerint sorolja fel egy vadászfalka minden tagját, amely részletesség még a mai modern kutyatartók számára is figyelemre méltó.

Pannónia ebei

Pannónia a Római Birodalom egyik kulcsfontosságú határprovinciája volt, amely a mai Dunántúlt és a szomszédos területeket foglalta magába. Stratégiai elhelyezkedéséből adódóan a tartomány igazi kulturális olvasztótégelyként működött, itt húzódó katonai védvonal, a Limes mentén nemcsak katonák és kereskedők, hanem különféle szokások és állatfajták is keveredtek.

Ez a határvidéki jelleg a kutyatartási kultúrát is alapvetően meghatározta. A katonai őrhelyeken és a pezsgő kereskedelmi központokban az apró ölebektől a robusztus harci kutyákig, a birodalom szinte minden kutyatípusa felbukkant. Nem véletlen, hogy a tartomány egykori központja, Aquincum (a mai Óbuda), valamint a vallási és közigazgatási csomópontnak számító Gorsium (a mai Tác) kiemelkedően gazdag leletanyaggal szolgál a kutatók számára.

A gorsiumi ásatások során előkerült csontmaradványok alapján a kutatók négy jól elkülöníthető típusba sorolták a kutyákat:

Apró ölebek: A luxus és a városi jólét szimbólumai, melyek kizárólag társasági célt szolgáltak.

Kistermetű „tacskók”: Valószínűleg kártevőirtásra vagy kotorékebként használták őket.

Közepes termetű mindenesek: A mai foxterrier és német juhászkutya közötti mérettartományba eső ebek, melyek a leggyakrabban házőrzők voltak.

Agárszerű vadászkutyák: A gyorsaságukról ismert nemes állatok, melyek a vadászatokon, a római elit kedvenc időtöltésén vettek részt.

A gorsiumi bronzkutya

A Kutyaverzoom kiállítás egyik legizgalmasabb darabja egy aprócska fekete kutya, amely az 1936-ban Gorsiumban talált bronz műtárgy precíziós 3D nyomtatott másolata. Ez a szobrocska évtizedekig fejtörést okozott a kutatóknak, akik sokáig vitatkoztak azon, hogy vajon kutyát vagy egy nagymacskát ábrázol-e az alkotás? A rejtélyt végül Fekete Fruzsina régész és Makó János kutyatörténeti szakértő közös vizsgálata oldotta meg. Az anatómiai jegyek – különösen a jellegzetes izomzat és a mesterségesen megkurtított farok – alapján eldőlt, hogy a szobor egy római harci kutyát (canis pugnax) formáz meg. A Szent István Király Múzeum gyűjteményének e becses darabja bizonyítja, hogy a speciális kutyafajták jelenléte Pannóniában nem csupán elmélet, hanem kézzelfogható valóság volt.

Tappancsok és kerámiák

A kiállításon látható eredeti „tappancsos tetőcserepek” olyanok, mint a véletlenül létrehozott időkapszulák. A napon száradó, még puha agyagon átgázoló kutyák lábnyomait őrizték meg kétezer éven át. Bár a korabeli mesteremberek valószínűleg bosszankodtak a hívatlan látogatók miatt, a mai kutatók számára ezek a nyomok aranyat érnek. A lépéstávolságból és a mancs méretéből következtetni lehet az állat méretére, tömegére, sőt még a járásának dinamikájára is. Hasonlóan érdekesek a terra sigillata (pecsételt föld) edények 3D másolatai a kiállításon. Ezeken a vörös luxuskerámiákon gyakran láthatunk dinamikus vadászjeleneteket, ahol a kutyák a kompozíció egyenrangú szereplői.

Pompeji mementója, avagy az utolsó mozdulat

Míg Pannóniában a hétköznapok nyomait kutatjuk, a birodalom szívében egy természeti katasztrófa konzerválta az ember és állat közös sorsát. Amikor Kr. u. 79-ben a Vezúv váratlanul kitört, a vulkáni hamu és habkő rétegei pillanatok alatt temették maguk alá Pompeji városát. Ez a pusztító törmelékréteg az ott élők utolsó mozdulatait is megőrizte. Az évszázadok alatt teljesen lebomló testek helyén üregek maradtak a megkeményedett hamuban, amelyeket a régészek gipsszel öntöttek ki. A kiállításon látható „Vesonius Primus kutyájának” másolata az egyik legmegrendítőbb lelet. A láncon tartott eb testtartása és díszes bronzcsatokkal kivert nyakörve ma is az ember és kutya közös sorsának örök mementója.

Síron túli szeretet

A rómaiak érzelmi kötődését kutyáikhoz a fennmaradt sírfeliratok (epitáfiumok) igazolják a legmeggyőzőbben. Ezek a kövek arról árulkodnak, hogy a kutyák elvesztése éppolyan mély fájdalmat okozott az ókori gazdáknak, mint nekünk ma. A British Museumban őrzött sírkő például Margarita („Gyöngy”) nevű kutyának állít emléket, akit gazdái nem munkára fogtak, hanem saját ölükben altattak.

A gyengédség és a közös játék emléke köszön vissza a salernói Patriké 2. századi sírfeliratán is. Ez a mementó tizenöt együtt töltött évről mesél, ami egy kutya esetében az ókorban is rendkívül magas kornak számított. A gazda hálával emlékezik vissza a tizenöt évnyi hűségre és a kutyája által nyújtott vigaszra – ezek a sorok kétezer év távlatából is megindítóan ismerősen csengenek a mai állatbarátok számára.

De hasonlóan szívbemarkoló a Leszbosz szigetéről származó, Kr. u. 3. századi sírfelirat is, amely ma az Isztambuli Régészeti Múzeum kincse, de a kiállításon látható a fényképe. Gazdája, Parthenopé nevű kutyájától búcsúzva úgy fogalmazott, hogy sokat játszott vele, ezzel viszonozva az örömöt, amit kutyája neki adott, és ez volt mindkettőjük számára a kölcsönös szeretet jutalma.

Ezek a távoli példák rávilágítanak arra a „társállat-szemléletre”, amely Pannónia földjén is jelen volt. A visegrád–lepencei lelőhelyen feltárt 4. századi kutyatemetkezés rekonstrukciója a kiállítás egyik legmegérintőbb pontja. Egy használaton kívüli római kemencében két kutya – egy idős, nagyobb testű és egy kisebb termetű eb – szinte teljes csontváza került elő. A nagyobbik állat csontjain látható ízületi gyulladás és kopott fogazat bizonyítja, hogy gazdája az idős korral járó betegségei ellenére is gondozta őt, halála után pedig méltó módon, a végső tisztelet gesztusaként egy „kriptában” helyezte örök nyugalomra.

Hűséges társ évezredeken át

Amikor a Kutyaverzoom kiállításán a pannóniai tappancsnyomokat, vagy a sírfeliratokat látjuk, rájövünk, hogy a felelős kutyatartás nem modern találmány. Kétezer évvel ezelőtt a birodalom határvidékén ugyanúgy társként éltek a kutyák az ember mellett, mint ma. Hűséges kísérőink, bajtársaink, és barátaink a kutyák. Nemcsak a római utakon, hanem az emberi történelem minden útján, mindvégig mellettünk voltak és szeretettel, kitartóan kísérnek minket, mi pedig felelősséggel tartozunk értük.

Dr Nickel Vira Réka PhD