Állatkerti kutyák

ÁLLATKERTI KUTYÁK

A Pesti Állatkertet 1866-ban nyitotta meg kapuit, ám az akkor kiadott útmutatóban még nyomát sem leljük a kutyáknak. Az áttörést az 1912-es esztendő jelentette, amikor több évig tartó átépítés után ismét megnyílt az intézmény. Ekkor ugyanis az állatkert már komoly kutyagyűjteménnyel rendelkezett. Az átépítés /voltaképpen új állatkert épült/ ugyan remek, ma már műemlék épületeket eredményezett, csak éppen a legtöbb állat számára zsebkendőnyi területet jelöltek ki. A kutyákkal sem volt másképp. Ám fajtaválaszték volt bőven –  külhoniak is – , és szerencsére nem hiányzott három magyar fajta sem: a komondor, a kuvasz és a puli.

Fókuszban a magyar fajták

A kezdeti évek azon ritka időszakok közé tartoztak, amikor az állatkert költségvetése lehetővé tette az állomány tervszerű fejlesztését. Az akkori igazgató, Lendl Adolf komoly összeget különíthetett el arra is, hogy a magyar kutyafajták kiváló egyedeit vásárolják meg. A kutyákból aztán tenyészkennelleket hoztak létre, majd a kiváló vérvonalú kölyköket  a nagyközönség számára értékesítették.

1920-ban – az első világháború és az őszirózsás forradalom után- az állatkert helyzete már korántsem volt annyira rózsás, mint a háború előtt volt. Lépni kellett valamit kutyaügyben is. Lendl Adolfot akkor már eltávolították  az állatkert éléről és nem volt kinevezett igazgatója az intézménynek. Viszont a neves kutyaszakértő – állatorvos, Raitsits Emil maradt a kert szakmai vezetője, mai szóval élve gyűjteményi igazgatója. 1914-től ő szerkesztette az állatkert lapját, A Természetet is, s itt gyakran tett olyan felhívásokat közzé, amelyekben a látogatók segítségét kérte. Egy alkalommal például így írt: „ Már régi óhaja a hazai ebtenyésztő gárdának, hogy fővárosunk állatkertje csakis pedigrés ebeket mutasson be a látogató közönségnek. A régi óhajnak akar eleget tenni az állatkert igazgatósága, amidőn a kutyatenyészetének felfrissítését elhatározta. Ebben a munkában csakis a hazai ebtenyésztők nyújthatnak segédkezet. Ismerve az ebtenyésztők áldozatkészségét, ezúton bátorkodunk hozzájuk fordulni azzal a kéréssel, hogy elsőrangú törzskönyvezett tenyészanyagokból adományozzanak a fővárosunk állatkertje részére egy-egy példányt továbbtenyésztésre.” A cikkben a magyar fajták közül a komondort, a kuvaszt és a pulit emelte ki, de érdekes módon a külhoni fajták közül is szeretett volna tenyészetet létrehozni, úgymint simaszőrű és rövidszőrű német vizslából, pointerből, angol szetterből, spánielből, tacskóból, foxterrierből, skót terrierből, angol- és francia buldogból, dobermanból és német juhászból. Elég nagy gond lett volna, ha mindegyik fajtából érkeznek tenyészállatok, mert az akkori állatkert térképet nézve meglehetősen kis férőhely jutott akkoriban a kutyáknak. Ne  is csodálkozzunk ezen, mert átépítéskor sajnos szűkre szabták az állatkert területét, és a látogatókat bizony jobban vonzották az egzotikus állatok, nekik kellett a hely!

Raitsits ezért kényszerűségből egy újszerű megoldáshoz folyamodott – a szukákat közös kennelben tartották, kanokat pedig  csak fedeztetésre kölcsönözték. Végül is a múlt század húszas éveitől az állatkerti kennelekben remek tenyészanyag gyűlt össze. A  magyar pásztorkutyák akkori mércével mérve típusos, szép egyedek voltak, a leszármazottaik sorra nyerték a kiállításokat, fotóik képes levelezőlapokon, könyvekben és folyóiratokban jelentek meg.

Új kennelek épülnek

1930-ban ismét lett igazgatója az állatkertnek, a híres vadász, Nadler Herbert került az intézmény élére.  Raitsitstől átvette A Természet újság szerkesztését, de a kutyás hírek-cikkek továbbra szerepeltek a lapban, ha nem is olyan terjedelemben, mint elődjénél.

Nadler igazgatósága alatt néhány évig az emlősosztály vezetőjeként dolgozott az állatkertben a későbbi főigazgató, dr. Anghi Csaba. Ő is komolyan foglalkozott kinológiával, és talán ennek is köszönhető, hogy 1932-ben a kutyák nagyobb, tágasabb és korszerűbb férőhelyet kaptak. Az első két évtizedben nagyjából a mai muntyák szarvas és tigriskifutó helyén éltek, ekkor azonban egy kihasználatlan, bokros területet jelöltek ki számukra, s ott hat jókora kennelt alakítottak ki.

Ahogy Nadler fogalmazott A Természet újságban: „Most jóval kevesebb kutyánk van, de egészségesebbek, és a fajtajellegük is jobb, mint tizenöt évvel ezelőtt. Van is a szaporulatra mindig több vevőnk, mint eladó kölyök.” Ekkor már csak jobbára magyar fajták éltek az állatkertben.

A kutyatenyészet felvirágzásának és történelmi kutyafajtáink népszerűsítésének a második világháború vetett véget – legalábbis egy időre. A légitámadások az állatkertet sem kímélték, ilyenkor, ahogy az igazgató fogalmazott: „A kutyák és a farkasok a sziréna hangjára vészesen üvöltenek, és csak akkor hallgatnak el, amikor már csattog körülöttük minden. Olyankor házikójuk vagy barlangjuk legsötétebb sarkába bújnak és remegve várják a légiháború megszűnését.”

A front 1945. január 10-13. között haladt át az állatkerten. A kétezernél is több állatból kevesebb, mint két tucat maradt életben. Az 1946-ban elkészült hivatalos állatleltár szerint akkor már csak egyetlen kutyája volt az állatkertnek, egy kuvasz.

Kovács Zsolt